“Szólj vadul és szólj szelíden” – Petőfi a 19. században és ma

Aligha akad olyan olvasó – és nem olvasó – honfitársunk, aki nem az elsők között említi Petőfi Sándort a nagy magyar költők sorában. De hányan gondolkodunk el azon, milyen tényezők és folyamatok eredményeképpen jutott Petőfi a kánon csúcsára? Miképp alakította a kortárs recepció, a halála utáni első évtizedek irodalomértése, majd a Petőfi-kutatás különféle irányváltásai, az irodalomtanítás és az intézményesített kultusz azt, ahogyan ma az életműre tekintünk? És hogyan formálta maga a költő nagyon is tudatosan a saját arcképét? Margócsy Istvánban, Petőfi elismert kutatójában hosszú évtizedek után is megvan a kíváncsiság, hogy újabb és újabb kérdéseket szegezzen a jól és a kevéssé ismert szövegeknek és a hagyomány megmerevedni látszó alapvetéseinek. Mondhatnánk úgy is: továbbra sem megy el szó nélkül a Petőfivel történők mellett – legyen az egy friss filológiai összefüggés, a 19. század újraértése vagy egy kétes megalkotottságú Petőfi-film. Teszi ezt a tőle megszokott erudícióval, éllel, szellemmel és humorral, minek következtében e kötet vegyes műfajú írásai nem csak a tudomány emberének lehetnek fontos és élvezetes olvasmányai. Ezen újabb Petőfi-kísérletek egyszerre tárják elénk az életművet zseniálisként és problematikusként, sokrétűként és megoldatlanként, végső soron tehát – minden költő legnagyobb becsvágyával egyezően – 200 év után is élettel teliként.