Sem a férfiban, sem a tájban

véremen átdübörögtél, véreden átdübörögtem lankad a vágyam, mely még az előbb lobogott. varrok neked egy óriáslepedőt szeretkezésekből és napmeleg reggelekből, hallgatag vízpartot hosszú sétákkal hímzek a közepére, élénk fonállal horgolom rá ujjaim mintáját hátadon, karod ívén és vállaidon – hullócsillagok buknak alá a tóba, szegélyét vad, hirtelen haragú esők csipkézik, amelyekben el is lehet ázni, vagy menekülni előlük, nevetni azon, ahogy nyomunkban caplatnak. véremben átdübörögtél, véreden átdübörögtem, lankad a vágyam, mely még az előbb lobogott. az idő, ami mozdulatot mozdulattól elválaszt, képzelt idő. olyan, mint a tenger sósan cuppanó ajka: hűvös és sikoltó, s mennyi márványhideg óra ring tajtékzó vállán, míg újra nem látlak.