A kötelező letérőnél forduljon

Ozsváth Zsuzsa második verseskötetének lapjain jelek, jelzések vezetik át az embert. Vagy valahova. Egy kicsit úgy, mint az erdőben: észre kell venni a jeleket a fákon. Akkor már a színük s a formájuk elárulja, hogy forráshoz vezet-e, vagy éppen várromhoz az az ösvény. Vagy sehova. Mert egyenesen a semmibe fut, akár az élet: egy utolsó nagy-nagy szakadékba. És nem marad más, mint a hiány, hajdani eltévedt túrázó helyett még mindig itt visszhangzó vak lábdobogása. Persze semmi sem ilyen egyszerű és átlátható, hiszen Ozsváth Zsuzsa-versek között bolyong az olvasó egy Ozsváth Zsuzsa-könyvben, ami mégsem egy sötét erdő – hanem tekervényes mondatok csábító szövegszövevénye. Mire pedig végigér rajta, már azt érzi: nem is akar innen kikeveredni. Mert az utolsó oldalakhoz érve megérti, hogy nem kell felhagynia minden reménnyel. (Antal Balázs)