Amit az ördög jóváhagy

Kihűlő disznófej egy bádogtálban,
nézem sokáig, s nem kell értenem,
mégis remélem, hátha végtelen
világ a vers, amely minden sorában

ugyanabból van, és más lesz belőle,
betűből szó, majd szóból mondatok,
hogy azt hihetném, én is ott vagyok,
míg hull a fény a puha agyvelőre,

meg-megremeg a síkos bádogon,
pedig szonett csak, pillanatnyi étek,
de nem az enyém, inkább a tiétek,

tizennégy sorát erre áldozom,
és tizenötödik sor soha sincsen,
mert ami nincsen, abban van az Isten.

Markó Béla költői életpályáját végigkíséri a szonett mint műfaj. A korai szonettek tragikus-elégikus hangoltságát a mostani kötetben a melankolikus derű váltja föl. Időszembesítő, szemlélődő, “légösszegző versek” ezek, amelyek egyszerre hatnak evidenciaként és többértelmű rejtélyként. Mint a szonett hiányzó tizenötödik sora – amibe az egész belefér.