Sebek és szavak

A trauma szót gyakran használjuk a hétköznapokban, de szinte sohasem az eredeti, pszichopatológiai értelmében. Hosszú utat tett meg ez a fogalom a sebészettől a pszichiátrián keresztül addig, hogy a kilencvenes évek közepétől külön irányzat legyen a trauma studies a kultúratudományokon belül. Legfontosabb felismerése, hogy létezik kollektív trauma is, melyet a fájdalom és a szenvedés egyéni tapasztalatai táplálnak. Nem mindegy viszont, hogy a traumát egyéni pszichés sérülésként, vagy az egész társadalmat átható kulturális folyamatként értjük-e: ez utóbbit ugyanis főként konkrét személyektől független médiumok közvetítik nekünk, és ezek munkájának eredményeként a kollektív identitás újraformálódhat, a kollektív emlékezet átalakulhat. Ez a könyv azt próbálja meg bizonyítani, hogy az individuális trauma és a kollektív/kulturális trauma között van még egy összekötő kapocs: a szépirodalom. Azért is különösen alkalmas erre a szerepre, mert számol a reprezentáció „lehetetlenségével”, és színre is tudja vinni ezt a dilemmát. Geoffrey Hartman ezt az antik mítosszal, Philoméla történetével világítja meg. A megerőszakolt és kitépett nyelvű lány egy köntösbe szőve tudja elmondani, mi történt vele – így a „traumairodalom” allegóriájának tekinthető, amely ugyanígy az elrabolt hang helyére áll, amikor a traumához egy „nyelv nélküli” nyelvet kell keresni.