Karolina kertje

Wirth Imre (Budapest,1964) magyar író, szerkesztő, muzeológus. A név kátyú, vaddisznódagonya, omladék, szerelem – ezzel a címmel jelent meg Wirth Imre összefüggő kisprózákból álló sorozata több irodalmi lapban, köztük a kolozsvári Helikon irodalmi folyóiratban. Ma Karolina kertje címmel tartja a kezében az olvasó ezt a szövevényes regényt, amelyre rá lehet aggatni a családtörténet, emlékirat, korrajz, útirajz, prózai köntösbe bújtatott líra megnevezést. Ám egyik meghatározás sem elég pontos, kifejező, befogadó. Felmerülhet a kérdés: mi az, hogy a név kátyú? Mi több, vaddisznódagonya, és ha ez nem elég, hát még omladék és szerelem is? Egyáltalán milyen név? Kinek a neve? Hogyha besétálunk Karolina kertjébe, kétségkívül kiderül számunkra, hogy a név elsősorban történet, sors, ha úgy tetszik. De sohasem egyetlen személyé, hanem többeké, akik egymás körül gravitálnak, időnként összeütköznek, de ugyanakkor egymásból táplálkoznak, és egymást táplálják: gondolattal, szóval, titkokkal, kérdésekkel, nevekkel és szerelemmel. Karolina kertjének kiterjedése óriási: lefedi a világot Pápától Brazíliáig, Zirctől Óbudáig, járjuk e sorokkal együtt Párizst és Erdélyt, ma már elfeledett indián törzsek szálláshelyeit és más tereket, tájakat, ösvényeket, kanyargós utakat, folyómedreket. A Dunát bámuljuk forró homlokunkat a HÉV ablakához szorítva. Térkép nincs, és ide-oda dobál a csapongó emlékezet, a szárnyaló gondolatok, váltakozó érzelmek viharos vizei hordoznak múlt és jövő, a megfoghatatlan jelen pillanatai között. Az origó, azaz mindennek a kiindulópontja a titokzatos és gyönyörű Villax Karolina, akit kevés lenne ősanyának nevezni, hiszen valahonnan felülről, a mennyből vagy egy felhőről figyeli a Wirthek nemzetségének életét, és talán a mienket is. Beavatkozik, hogyha úgy ítéli meg, éppen erre lenne szükség. […]” (Márton Evelin)